Élet a másodosztályban

A 2006-os kizárás után jóból és rosszból is kaptunk eleget a csapattól.

Bár nehezen tudtuk felfogni, hogy amíg néhány éve még Európa élcsapatai érkeztek hozzánk, most olyan párharcok várnak ránk, mint pl. a nagy és veszélyes Jászapáti rangadó, vagy pedig a mindig veszélyes diósgyőri kirándulás helyett az ország északi részére Tuzsérra kellett elmennünk. Itt a legnagyobb rangadóinkat nem az Újpest illetve a Debrecen, hanem a Nyíregyháza, Kecskemét, és Szolnok társaival játszottunk. Azt említhetjük, hogy táborként nem jelentettek számunkra nagy kihívást, hacsak nem a nyíregyházi kiránduláson.
De hogyan is kerültünk ide? Szerintem mindenki ismeri a történteket. A 2005/2006-os szezon végén a Lombard Pápa és a Vasas csapata esett ki az élvonalból, közben a másodosztályból a két feljutó a Paks és a Vác volt. Utóbbi csapatnál úgy nézett ki akkoriban a helyzet, hogy az újságok arról kezdtek írni: ők lehettek volna az első amatőrként induló csapat az NB1-ben. Ekkor kezdődött a nagy licenc mizéria, hiszen mellettük mi sem álltunk valami fényesen anyagilag. De mielőtt még a kizárásra rátérnék, meg kell említeni egy, azon a nyáron lejátszott edzőmeccset, amikor az Újpesttől frissen távozó edző, Mészöly Géza a Vasashoz szerződött, és jöttek az Üllői útra. Persze mentek a zrikák az angyalföldiek felé, de legfőképp a kis Kavics számára. Zengett a lelátóról Zámbó Jimmy slágere, a "Sírj a vállamon". A mérkőzésen 3-2-es Fradi győzelem született. Majd eljött a nap, amikor az MLSZ-nél ismét eltörölték a korábbi licencadást, amikor a Fradi és a Vác is megkapta az elsőosztályú induláshoz szükséges engedélyt. Több százan gyűltünk össze a székháznál ahol a szurkolók többek közt a vezetőség távozását követelte, de türelmetlenül várta a híreket a licencadó bizottság felől. A várakozás közben sokan még focizni is elkezdtek, de aztán este 11 előtt érkezett

a hír: a szinte amatőrizmus felé közelítő Dunakanyar-Vác elindulhat az elsőosztályban, de a Ferencváros csak a másodosztályba kapott rajtengedélyt. Helyünkön a pár hete még kiröhögött Vasas indulhatott el. A kizárásról számtalan pletyka látott napvilágot. Vannak akik Mészöly Kálmánt hibáztatják, vannak akik Kisteleki Istvánt. Voltak akik a kormányt tették felelőssé ezért a helyzetért. Én személy szerint nem akartam elhinni a dolgokat. Nem is gondolkoztam a miérten.. Szinte a könnyeimmel küszködtem a hír hallatán, mondogatva magamban: "ez nem lehet igaz!" De sajnos megtörtént. Másnap ismét a székház elé gyülekezett a tömeg, a Ferencváros Szurkolók Szövetsége által szervezett spontán megmozdulásra. Huligánjaink elfoglalták a Könyves Kálmán körút aszfaltját, feltartva a forgalmat, majd néhány beszéd meghallgatása után mindenki a Margitsziget felé vette az irányt, hogy megnézhessük a Magyarország-Horvátország barátságos vízilabda meccset, amit az akkor rendezett úszó EB nyitóprogramjaként szántak a szervezők. Persze a sziget bejáratánál felsorakoztak a rendőrök, visszafordítva azokat akiken FTC ereklye volt. És minket neveznek rasszistának? Mik vagyunk mi? Bűnözők? Na jó, ezek nem érdemelnek még ennyi szót se, amennyit leírok róluk. Csak a botrány élteti őket, ha meg nincs semmi, akkor ők csinálnak maguknak munkát.
Amíg várakoztunk az első fordulóra, addig megtörtént az elképzelhetetlen, nélkülünk kezdték el az NB1-et. Míg mi nem egy elsőosztályú rivális, vagy pedig egy nemzetközi élcsapat ellen készültünk, hanem a Jászapáti ellen. Több ezren gyűltünk össze a meccs előtt megszervezett vezetőség ellenes tüntetésen, amin nagyon sok Fradi közeli felszólaló működött közre, többek közt az ismert sportriporter, Kopeczky Lajos, egykori legendás játékosunk, Kű Lajos, és a klub alapítójának unokája, Springer Miklós bácsi. A végén egy hatalmas Fradi-induló énekléssel indult el a nép a szektorok felé, hogy buzdítsa a csapatot történelme első NB2-es mérkőzésén. 17 ezer néző, gyászos hangulat. Ezzel tudnám leírni a találkozót, amin Laczkó Zsolt góljával nyertünk 1-0-ra.

Az ősszel nem fagyott alább az NB2-es tűz. Meccseinket rendre 10 ezer néző előtt játszottunk, a hangulat kezdett egyre jobb lenni, nagy számban kísértük el mindenhová csapatunkat. Ezek közül legemlékezetesebbek a szolnoki és kecskeméti túrák. A Jászságba is közel 10 ezren kísértük el a Fradit, de Kecskemétet is megszállta a Zöld-fehér hadsereg. Sajnos utóbbin megszületett az első botlásunk. Ha a másodosztályú száműzetés elég fájó emlék számunkra, de a túrák mindig is emlékezetesebbek maradnak. Legfőképp a kazincbarcikai kirándulások. Pl. az elsőnél, amikor Mindenszentek idején -2 fokban, hószállingózásban utaztunk Borsod megyébe. Bár a mérkőzésen 2-0-ás vezetést engedtünk ki a kezünkből, a hazaút mindörökké megmarad bennünk. Történt ugyanis, hogy amire visszavittek minket a vasútállomásra, láthattuk, hogy az orrunk előtt megy el a miskolci személy. Amíg a többiek a restit találták be, addig 30-an felszálltunk egy olyan vonatra, amely az ellenkező irányba indul el. Azzal elmentünk Putnokig, ahol átszálltunk egy Bz vonatra, amely elvitt minket Szilvásváradra. Onnan tovább Egerbe mentünk, ahonnan egy kis restibéli iszogatás után a gyors vonattal mentünk Budapestre, és a többiek előtt egy órával érkeztünk meg. Közben amíg kacskaringóztunk a Bükkben, addig jó kis bulit tartottunk a vonaton, a kaller meg elmesélte, hogyan leckéztette meg a Diósgyőr drukkereket. Ezek után már hősként tekintettünk rá.

De amilyen jók voltak a túrák, olyan rosszak voltak egyes stadionok. Példaként említhetjük az orosházit, a tuzsérit, vagy pedig a szinte széteső kazincbarcikait. Voltak olyan pályák is, ahol egyszerűen nem fogadhattak minket, mint pl. a bőcsi vagy a budafoki. Előbbi Diósgyőrben, utóbbi Tatabányán rendezte meg ellenünk lévő találkozóját.
Az első idény tavasza hatalmas pofára esés volt számunkra. A csapat egyre gyengébben játszott, a Kecskeméttől elszenvedett 3-1-es vereség után szinte biztosra vettük, hogy még legalább egy évig maradunk itt lent. De ha az első idény tavasza hatalmas pofon volt számunkra, akkor mit mondjunk a második idényre, amikor harmadik lett a csapat a KTE és a Szolnok mögött? Az maga volt a SZÉGYEN! Fájó volt nézni, amikor a profi körülmények között készülő csapatunkat lefocizták az orosházi amatőr játékosok, a még NB1-es szintet se megütő Szolnok meg oda-vissza oktatott minket, de a legeslegfájóbb emlék a kecskeméti 0-4. Aligha túlzok, ha azt mondom: ez volt a Ferencvárosi Torna Club történelmének legfájóbb mélypontja.
Majd jött a harmadik idény. Egy elég pozitív várakozás kezdődött a szurkolóknál, de azért volt bennünk egy kis félsz is, hiszen most már NB1-es B csapatok is szerepeltek a bajnokságban, a mi csoportunkban a Debrecen és az MTK 2. csapata. Az optimizmust mutatja, hogy a szezon előtt közel ezren utaztunk el Ausztriába egy edzőmeccsre, a Levski Sofia ellen, ahol csapatunk megmutatta, hogy játékilag az elsőosztályba való. A Tököl elleni idénynyitón nem volt semmi gond, lazán nyertünk 6-2-re.

Majd a nagy optimizmust felváltotta a hatalmas pesszimizmus, hiszen lefocizott minket a Fradisták által "Tangásnak" a média által pedig csak a "bőcsi Murinnyónak" emlegetett Tóth László kis falusi csapata Diósgyőrben, a Vasgyári stadionban. Majd az ősszel egy gyengébb időszakot eltekintve, mindenkit min. 3-4 góllal vertünk. Az egyik döntetlent az MTK II ellen játszottuk, de említhetnénk kedvenc bírónk, Bede Ferenc által elfújt kazincbarcikai 1-1-et is. A tavasz már a várt játékot hozta, szinte veretlenül masíroztunk fel az élvonalba, csak a végén az a makói kisiklás ne lett volna. Csatárunk, Ferenczi Pista meg bejátszotta magát a Fradi szurkolók szívébe, hiszen egy szezonbeli 40 gól (39 bajnoki, 1 MK) mindenhol kiugrasztja a szemeket. Végül csak visszatértünk az élvonalba, de egy kicsit nehezebb volt az út oda. De ki tudja mi lett volna, ha nem zárnak ki minket. Talán mára már nem lenne csapat akinek szurkolnánk, vagy pedig nem jutunk el olyan gyönyörű helyekre, mint az orosházi Szőke Tehén kocsma, vagy a tuzséri kastélykert, de említhetjük az egri Kazamata borozót is a bazilika alatt. Az tény, hogy az NB1-ben rajtunk röhögtek 3 éven át, de legalább élményekkel lehettünk gazdagabbak. Meg azért itt is voltak mókák, említhetjük a békéscsabai kirándulásunkat, ahol nem igen kedvelik csapatunkat. De 2009-ben véget ért a rémálom. Három év pokol után ismét készültünk az elsőosztályra! :)

Az orosházi libalegelő