Történéseink az elmúlt egy-másfél hónapban

Az utóbbi időben kevés poszt jelent meg szeretett kis blogunkon, de most egy bejegyzésben igyekszünk pótolni a hiányt. Hiszen az elmúlt időszakban sok olyan eseményen jelentünk meg, amelyekről érdemes beszélni, többek között jégkorong, kézilabda mérkőzések, dupla meccs az OTP Bank Ligában, emellett egy női labdarúgó-örökrangadó is a terítékre került.

Sajnos nem minden úgy működik, ahogy az ember eltervezi. Szeptember végén kilátogattam volna a Dinamo Zagreb-Juventus Bajnokok Ligája-mérkőzésre, amely több szempontból is különleges volt, mondhatjuk a visszatérések meccse. Visszatért a hírhedt Bad Blue Boys a lelátóra, míg a zebráknál Mario Mandzukic és Marko Pjaca ismét tétmeccsen lépett pályára a Maksimir Stadionban. Erre az összecsapásra már annyira vártam a krakkói túra után, de nem jött össze a munkahelyemnek, egy váci regionális hetilapnak és néhány ezt támogató üzletembernek köszönhetően, mert fizetni persze nem tudtak időben. De az ember tegyen úgy, mintha mi se történt volna folytassa az életét, dolgozzon ugyanúgy, ugyanolyan erőbedobással azok után, hogy nem kapta meg azt, amiért keményen tette azt, amit maximálisan elvártak tőle. Hiába adta a TV ezt a zágrábi összecsapást, nem volt erőm odakapcsolni, amikor pedig a Livescore-on és a többi eredményt követő oldalon megpillantottam a találkozó tudósítását mérhetetlen düh fogott el engem. Tőlem elvettek valamit, amit szinte már a kezemben fogtam. Egy olyan dolgot, amelyre már kisgyermek korom óta várok. Szóval tovább kell várnom arra, hogy élőben láthassam kedvenc olasz csapatomat. (Még e sorok írása közben is elönt a mérhetetlen harag)

Legalább itthon próbáltam vigasztalódni az engem ért sérelmek után egy Ferencváros-Újpest jégkorong-mérkőzéssel. A zöld-fehérek remekül kezdték az idényt, még a táblázatot is vezették a MAC előtt. Így érkeztünk el a derbihez, amelyhez a válogatottakkal megerősített Újpest nem ígérkezett könnyű falatnak. A találkozóra akkora volt az érdeklődés, hogy a Pesterzsébeti Jégcsarnok vendégszektorának felét is meg kellett nyitni a fradisták számára, addig a IV. kerületből is jöttek rendesen lila-fehér hívek, akik persze megmutatták ocsmány középső ujjukat a hazaiak felé. Bár nem volt igazi szervezett, összeállt szurkolás, de a hangulatra így se lehetett panasz. Sok régi arc megjelent a meccsen, akikről azt se tudtuk, hogy egyáltalán érdeklődnek egyéb szakosztályok iránt. A sokáig egy oldalú mérkőzésen a volt újpesti gólvágó, Rafaj Attila törte meg a gólcsendet, vezetéshez juttatva a Fradit. Végig nagyon jó iramú volt a találkozó egy jó szlovák, vagy cseh ligás meccsnek is elment volna ez az összecsapás, amely első harmadának végén a magyar válogatott támadó, Sikorcin Ladislav egalizált. A második harmad elején a Fehérvárról távozó Benk András fordította meg az állást, de Tommy Sumi azonnal tudott egyenlíteni, míg a záró harmadban a szintén egykoron a lilákat erősítő, de már a Ferencváros csapatkapitányaként szereplő Dubek Vladimir lőtte be a győztes gólt, míg a kapuban Sevela Peter parádézott. A Fradi 3-2-re verte legnagyobb riválisát a MOL Liga idei első derbijén. Valamit visszaadott számomra élményben, de még mindig nem volt az igazi.

Másnap - már a megkésett fizetésemmel a zsebemben - Ábel haverommal Érdre vonatoztunk, hogy megnézzük a Fradi kézis lányait. Aggódtunk, hogy még kapunk-e jegyet a rangadóra, mivel egy kicsit elnéztem az órát és a későbbi vonattal mentünk. De nem volt para, fél órával a kezdés előtt még vehettem belépőt a vendégszektorba. Sok mindent láttam már. A magyar foci meccsekre már nyomtattam otthon is jegyet, volt, hogy jégkorong-meccsen csak egy karszalagot kaptam. Persze volt normális jegyem is, de hogy egy pénztárgépi blokkon rajta legyen minden, ami kell... Ez nekem új volt. Elfoglaltuk helyünket a zöld-fehérek között. Szurkolás? Hagyjuk.Az érdi mókusőrs püfölte a dobokat, addig a fradista részről, egy-két "Hajrá Fradi!" csendült csak fel.
A mérkőzéstől pedig ismét öregedtem, vagy tíz évet. Félidőben öt góllal ment a Fradi, de a védekezés összeesett, kapus teljesítmény szinte közelített a nullához. Csoda, hogy a végén fordított és nyert az Érd? Nem. Sok csodát láthattunk már a lányoktól, bennük láttuk még a Fradi-szívet, de onnan is kihalóban van a látottak alapján. Nem tudtam kire haragudjak. A lélektelenül játszó játékosokra? A pofámba röhögcsélő érdiekre? A lényeg, hogy megint felment bennem a pumpa.
A Tábor nem "alacsonyodik le" ilyen kicsi mérkőzésekhez, mint a dobogós Érd elleni rangadó, mert nem tudnak eléggé felpörögni. Fikázzák Kubatov Gábort és a Fradi vezetését, hogy idáig jutott a lelátói színvonal. Persze, ő is hibás, de itt ez a helyzet SZÁZ SZÁZALÉKIG A TÁBOR SARA!!!! "Mert Hosszú Katinkát se kísérik el a külföldi versenyekre, mint a labdarúgó-válogatottat Marseille-be?" OK! Nem tudom ki hisztizik azon, hogy "nem járhat meccsre", de ők tudják. Itt ők hagyják cserben a Ferencvárost és ők tiszteletlenek a kézis lányokkal szemben. De a csajoknak csak a BL-mérkőzéseken képesek azt ordítani, hogy HAJRÁ FRADI!!! Kiakadtak, mert azt mondom szégyen az, amit művelnek. Kiakadtok ismét? KURVA NAGY SZÉGYEN, AMIT MŰVELTEK!!!! Igen, azóta feloszlott a Ligeti Egység is, akik korábban a legapróbb meccseken legalább jelenlétükkel megtisztelték Szucsánszki Zitáékat, még ha az esetek nagy részében csak hátradőltek egy kempingszéken a kapu mögött. "Miért nem állok be közéjük szurkolni?" Minek, ha nem szurkoltok?

Jött számomra egy félig-meddig semleges mérkőzés. Mint korábban írtam, a munkám Vácra szólít, így tudósítóként kilátogattam a Váci KSE - MOL-Pick Szeged férfi kézilabda NB I-es mérkőzésre. A váci férfi kézilabdacsapathoz egyre közelebb kezdek állni, hiszen az elmúlt hónapokban sokszor jártam náluk és a klub vezetői, illetve a játékosok szinte barátként üdvözölnek engem a csarnokban edzéseken és a mérkőzéseken.

Valamilyen szinten szurkolok nekik, de a vereségük bizonyos szempontból nem ver a padlóhoz (annyira, mint a Fradié). Azt tudni kell, hogy a Szeged sokkal jobb erőkből áll, de ezt szerintem az is tudja ezt a tényt, aki még életében nem látott kézilabdát, vagy csak most kezdte követni. A Tisza-partiak számára egy vereséggel ért volna fel, ha tízen belül tudja tartani magát a hazai csapat. A végén kilenc gólos vendég siker született. Bár a TV is adta a meccset, de mint akkreditált újságíró egyedül vettem részt (néhány klubalkalmazottal) a találkozót követő sajtótájékoztatón. Az edzők kérdezték, hogy ennek így egyáltalán mi értelme? Mint váci újságíró egyedül Zsiga Gyula és klub által riportra küldött játékos, Koller Tamás véleménye érdekelt, de ugyanígy meg kellett kérdeznem a Pick felküldött képviselőit, Juan Carlos Pastor vezetőedzőt és Pedro Rodriguez átlövőt. "Nagyon fontos" ez a szarakodás, a kisebb meccsekre is! Ebben egyet tudok érteni a szakemberekkel, semmi, de semmi értelme az ilyen kicsi meccseken. A Veszprém-Szegeden nyugodtan mehet! Ott legalább érdeklődő is lenne!

Végül jöjjön a Ferencváros-szurkolók igazi mostoha gyermeke, a női foci. Az elmúlt két évben Balázs Zoli haverommal sorra próbáltuk rávenni a drukkereket, hogy jöjjenek ki a lányok meccseire, hiszen itt legalább a lányok odateszik magukat. Dörnyei Balázs vezetőedző igen csak magasra teszi a lécet számukra még a legkisebb magyar bajnoki meccseken is,

hiszen a Bajnokok Ligájában a hibátlan játékra kell törekedni. Az Astra elleni 5-1-es győzelem alkalmával én ijedtem meg attól, ami kihallatszódott az öltözőből. Egy kapott gól miatt. De ahol nagy célokra törekednek, nincs helye hibának és ilyen egy jó edző! Mindenkitől elvárja a 100%-ot, minden egyes mérkőzésen. MLSZ TV-s kollégám is arról számolt be, hogy kintről a látvány is rémisztő volt. Mindezt egy kapott gól és számtalan kihagyott gólhelyzet miatt. Ez az, ami hiányzik a magyar edzők többségéből, a maximumra való törekvés. Balázs nem hagyja, hogy lejjebb lankadjon az érdeklődés a bajnokságban. Ehhez pedig jó lenne, ha a távol maradó szurkolók is csatlakoznának, hiszen ezek a lányok megérdemlik, hogy minél többen szorítsanak nekik. Van szervezett szurkolás is, amelyhez örömmel látom, hogy egyre többen csatlakoznak.
Így érkeztünk el a Kelen SC elleni kupameccshez. Nem szabad kihagyni, ismét a maximumra kell törekedni. Végeredmény 19-0, úgy hogy a meccs közben erős rosszullét miatt kidőlt az egyik játékos, csere nélkül. Majd az MTK elleni rangadón egy 3-1-es győzelem. Igaz ismét voltak hibák, de ez mégis egy rangadó volt. A hideg ellenére, az átlagos meccsekhez képest többen jelentek meg a lelátón. A hangulatra se lehetett panasz. Azóta a lányok a Honvéd ellen is nyertek 9-1-re, hétvégén pedig Észak-Pestre látogatnak, ahol a Cérna-pályán az örök rivális Újpest várja azt, hogy Bognár Enikőék elhúzzák a nótájukat. Jó lenne, ha a szurkolók oda is kilátogatnának, hogy arról a sikerről beszélhessen Európa!

De még mindig nincs vége tömör összefoglalónknak. Két fontos mérkőzésre került sor az NB I 14. fordulójában. Először is 25 éves fennállását ünnepelte a Budapest Honvéd ultracsoportjainak tömörülése, az Északi Kanyar. Erre az alkalomra ünnepélyesen annyiba került a belépőjegy az állóhelyi szektorba, mint annak idején a Sampdoria elleni BEK-meccsre, 150 Forintba.

Annyi kedvezményes jegyet adtak el, hogy sokakat már átirányítottak a Bozsik Stadion korzójára. Így onnan nézhették, hogy a kispestiek 2-1-re győzték le a Szombathelyi Haladást. A drukkerek két látvánnyal is készültek. Először felírták azon célpontokat, ahol az ultrák az említett időszakban megfordultak a csapatuk mellett, Hamburgtól Wronkin át egészen a kazahsztáni Taldikorganig, közben pedig piros és fekete füst lepte el az állóhelyi részt. A lefújást követően pedig gyúltak a görögtüzek, kezdődött a legfőbb fanatikusok ünnepe. A meccs közben bár szinte mindenki énekelte a dalokat az ultráknál, de annyira nem volt szervezett ez a szurkolás, hiszen kánonban szóltak a dalok. Egy énekkari koncerten elmenne, de egy futballmeccsen... A lényeg, hogy ez után sokáig buliztak a kispestiek, ünnepelve a táboruk születésnapját. Isten éltessen, Északi Kanyar!

Mi pedig nem vártunk tovább a lefújás után, hiszen már más helyszínen volt jelenésünk. Gyors mosdó-látogatás, majd tűzés Angyalföldre! Ezen a napon búcsúzott ugyanis az Illovszky Stadion a Fáy utcában. A Könyves Kálmán körúton tapasztalt forgalmi dugó miatt közel fél órát késtünk a meccsről, így már az akkreditációmat se vehettem fel a Vasas-pályához érve.

De a szekus csak szólt, úgyis ingyenes a meccs, gyere be. Mindenféle motozás nélkül bejutottam teli táskával, akár még fel is robbanthattam volna a teltházas stadiont a biztonsági őr szerint. OK! Szerencsére csak egy mezei újságíró vagyok, egy hülye kis kibic, így a közel 6000 Vasas- és Videoton-szurkoló épségben életben maradt. Pont elfoglaltam az egyik lépcsőn a helyemet, mikor Remili Mohamed talpra ugrasztotta a budapesti piros-kékek népét, akik így tovább erősítették pozíciójukat a táblázat élén. Bár nagyon sok szurkoló volt, a Vasas-tábor a hangulatban nagyon leszerepelt. Igazi szurkolást csak a fehérváriaktól hallhattunk, míg az angyalföldiek közül az a pár ultra, aki énekelt, elveszett a tömegben. Egy-két rigmus jól szólt, de egy felejthetetlennek ígérkező szurkolás így került unalmassá. Bár a mérkőzés nem volt az. Teljesen semlegesként vettem részt az összecsapáson, de amit Iványi Zoltán leművelt játékvezetés címszó alatt, az már kabaré volt. A Videoton képességei szerint így is fényévekkel jobb csapat, mint a Vasas, de ekkora segítségre nem volt szükség. Volt, hogy két méteres lest engedtek el a fehérvári játékosnak, vagy Danko Lazovic épp a kezén táncoltatta a labdát, mielőtt gólhelyzetbe került.

De a vidisták még a legnagyobb ziccereiket is elrontották, Juhász Roland pedig továbbra is hozta ugyanazt az alattomos játékot, mint a Ferencváros ellen. Gondoljanak bele! Ha a nyugodt vérmérsékletű apám, aki életében nem bírózott előttem, a tv előtt követeli, hogy Juhászt állítsák ki (még a Fradi ellen), akkor mennyire lehetett jogos? Apám nem rejti el a véleményét, ha valaki úgy tevékenykedik és soha nem bírózott (eddig). De a végén csak összejött az egyenlítés egy szabadrúgásból, majd jöhetett az igazi ünnepség. De előbb még várni kellett. Addig a Vasas-szpíkere buzdította arra a drukkereket, hogy szidják a fehérváriakat, "hiszen most már lehet!" A piros-kékek megkapták a büntetést, de a bemondót nem tiltották el, mint Szaszát a Ferencvárosnál. Ez is csak a zöld-fehéreknek jár, ugye pártatlan MLSZ?
A félidőben büntetőrúgó-versenyt rendeztek, amelynek a győztesét érte az a megtiszteltetés, hogy leolthatja a reflektorokat a stadionban. Nem tudom mekkora megtiszteltetés ez, de én emlékszem arra a percre, amikor búcsúztunk az Albert Stadiontól. Hogy mennyire a szívembe is markolt az a gép, amely bontotta a stadion lelátóit, miközben vettem a jegyemet az egyik idegenbeli meccsre. Nekem az fájdalmas érzés volt. Lehet, hogy ez számukra ünnep volt, de a vígadalom után jön a gyász, mikor bontják az otthont, ahová évekig meccsre jártak. Én a CFR ellen sem ünnepeltem meg, hogy bontják az Albert Stadiont. Remélem ők nem úgy fognak járni, mint a fradisták a Groupama Arénával, hogy polgárháborút szült!

De térjünk vissza az Illovszky Stadionra. Ez számomra is egy örökké emlékezetes pálya volt és marad, hiszen itt voltam életemben először futball-meccsen, itt szívtam be magamba a légkört, itt ordítottam az első HAJRÁ FRADI! kiáltásomat a Vasas-szurkolók között. Igaz az a meccs egy felejthető 0-0 volt, de mégis azzal kezdődött számomra minden. Ott fertőztem meg annyira, hogy már ősszel az Üllői út lelátóin őrjöngtem, hogy aztán két éven belül kiváltottam az első bérletemet. Hogy elindultam a fanatizmus útján. Szüleim nem gondolták ekkor, hogy mekkora "szörnyeteget teremtenek".

Számomra itt kezdődött el minden. És a számomra emlékezetes pályák közül már egy sincs. Lebontották az Albert Stadiont, amely szinte otthonom volt. Lebontották a Hidegkuti Stadiont, ahová néhány barátom unszolására kimentem egy MTK-Videoton meccsre. Nincs már meg a Puskás Stadion, ahol először ünnepelhettem 14 éves kis hülyegyerekként a Ferencváros Debrecen elleni kupagyőzelmét, majd ahová kiváltottam (eddig) utolsó bérletemet.

Most már az a pálya sincs, ahol megfertőződtem a meccsrejárás szeretetével. Ahol minden elkezdődött. Én pedig csak remélni tudom, hogy a megalomán, önző, belháborút szító klubvezetők, sajtósok, kommunikációsok pedig belátják saját hülyeségeiket, ahogy az ultrák bizonyos tagjai is, és visszahozzák azokat az időket, azt a fantizmust, azt az összetartozást, amelyet akkor éreztem, mikor először beléptem az Illovszky Stadion kapuján, megpillantottam melegíteni Szűcs Lajost és a többi fradistát. Szeretném, ha ezekre az új létesítményekre 15 év múlva úgy tekintenék, mint az előbb felsorolt, már csak az emlékeinkben élő pályákra. Az Így jártam anyátokkal c. sorozatban mondják, hogy "Az új mindig jobb!" Ezt eddig nem tapasztalom. Kérem vissza a régi szép időket!

Röviden, tömören összefoglalva így nézett ki az elmúlt egy hónapunk. Hamarosan új érdekességekkel próbálunk szolgálni, addig is kövessétek tovább Facebook-oldalunkat, ahol azonnal közöljük fotóinkat és régi eseményekkel is próbálunk szórakoztatni titeket.