"Te kinek szurkolsz az Eb-n?"

30 év után ismét felnőtt világeseményen szerepel a magyar labdarúgó-válogatott, 44 év után kvalifikálta magát ismét az Európa-bajnokságra. Minden ilyen esemény előtt megszólalnak az emberek: "és te kinek szurkolsz?" És a magyar ember még most is adna egyéb válaszokat. Az ész megáll!

1988-ban jöttem a napvilágra, így normális felnőtt világeseményen még nem szoríthattam a magyar labdarúgó-válogatottért. A mai napig emlékszem az első foci-vb-s emlékemre, ahogy nagyapámmal (nyugodjék békében!) közösen nézem az 1998-as franciaországi foci-vb-t, azon belül is a Brazília-Skócia nyitómérkőzést. Pedig édesapám még mesélte, hogy 1994-ben a neve miatt odavoltam a spanyolok kapusáért, Andoni Zubizaretáért, akit egyszerűen csak Zubizubinak hívtam. Emlékszem, hogy akkor (1998-ban) még tudatlan kis 9 évesként (mert augusztusi vagyok) szurkoltam a románoknak, mert szomszédaink és vannak ott magyar nevűek. De egy valamit belém neveltek a szüleim és a nagyszüleim, miszerint a magyaroknak szurkolunk. Az 1996-os Atlantában megrendezett olimpiáról sem emlékszem pontosan sok mindenre, csak annyira, hogy "Hajrá, magyarok!"

Azóta felnőttem. Megtanultam, hogy a románokat "nem igazán kedveljük errefelé", majd 14 évesen elkezdtem meccsre járni. Ezen időszak alatt, amióta már nem csak foszlányokban emlékszem a dolgokra, csak az jutott, hogy minden Eb és vb előtt keresünk egy válogatottat, amellyel szimpatizálunk, ősztől pedig ismét kezdődik a reménykedés, "na majd most!" Közben utánpótlás csapataink két világbajnokságot is megjártak. 2009-es U20-as vb-n a magyar-cseh büntetőpárbaj során az Eurosport egyik kommentátora megjegyezte, hogy mennyire idegtépő ez a szétlövés, de mégis ezt akarjuk, arra várunk, vártunk, hogy ezt átéljük. A vérnyomásom nekem is 200 körüli magasságba emelkedett ekkor, hihetetlenül izgultam. Koman Vladimirék végül továbbjutottak, az olaszokat kiverve, később Costa Ricát legyőzve felállhattak a dobogó legalsó fokára az Egyiptomban megrendezett tornán. Amilyen hihetetlen boldogság kerített hatalmába ekkor engem, akkora keserűséget éreztem, amikor 2015 nyarán a szerbek az utolsó másodpercben egyenlítettek Új-Zélandon, majd Talabér Attila öngóljával a ráadásban megnyerték a nyolcaddöntőt.

Sajnos az igazán mérvadó felnőtt tornákon ezt nem élhettem át. Maradt az, hogy bámuljam külsősként Messit, Ronaldinhót és a többi sztárt, ahogyan ott küzdenek, dühöngtem amikor a szlovákok kiverték az olaszokat 2010-ben. Emellett irigykedtem rájuk, mert ők ott vannak. Ők átérezhetik azt, amit én nem, szurkolhattak a sajátjaiknak, amíg én csak bámultam a tv-t itthonról, mindenféle izgalom nélkül. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szimpatizáltam egy válogatottal se ezen idő alatt. De ez így nem az igazi.

Mennyiszer csalódik az ember a játékosokban. Mennyiszer számoltam a lehetőségeket, hogy mennyi esélyünk lehet még. 2006 óta nem telt el olyan selejtezősorozat, mikor nem szurkoltam az omladozó Puskás Ferenc Stadion lelátóján, esetleg Újpesten, vagy Győrben a Nemzeti Tizenegynek. Pedig még akkor is bíztam a csodában, mikor 8-1-re kikaptunk Hollandiától, illetve amikor momentumunk se volt Bukarestben. Voltak kisebb-nagyobb örömök, mint mikor 3-1-re legyőztük a törököket, 2-1-re a svédeket, azonban mindig elcsúsztunk egy banánhéjon, utána szokásosan jött a számolgatás. Nem érezhettem azt a csodát, mint a bosnyákok 2013-ban. Egészen 2015. novemberéig kellett várnom, amikor Henriksen öngólja után sírva rogytam össze a Groupama Aréna lelátóján, mert nem akartam elhinni.

Ott vagyunk az Eb-n! Senki nem várta. Én is úgy voltam, főleg a Feröer és a csoport utolsó görögök elleni meccseket követően, hogy a norvégok laza 4-0-val haza fognak minket küldeni, mint 2006-ban. De nem! Kleinheisler és Priskin varázslatával, a bukaresti bűnbak, Guzmics Richárd eufórikus játékával rám cáfoltak a futballisták és kijutottak. Sokszor védtem őket, hogy ha akarnak, akkor nagyon jól tudnak játszani. De én is pesszimista voltam a párharc előtt. De ott vagyunk! A pótselejtezők alapján megérdemelten.

Most pedig jön a kontinenstorna, amelyen kedden kezdenek a mieink. Egy szétszakított nemzetben csak bizonyos körökben érez futball-lázat az ember. Ugyanaz van Magyarországon, mint egy átlagos vb, vagy Eb előtt. Csak most ott vagyunk! Mégis elrontja az érzést a sok károgó, aki még az örömben is elfordul hazájától. "Minek szurkoljak nekik, így is szarok!", "Én akkor is ennek fogok szurkolni, mert gyerekkorom óta...", "Mert a rohadt politikát jelenti a futball, ezért én ellenük vagyok...", Minek sztároljátok ezt a szar csapatot, úgyis rögtön kizúgnak!" Engem nem érdekel se politikus, se gyerekkori hóbort, sem az, hogy milyen erősségű ez a csapat. Magyarnak születtem, nem pedig németnek, angolnak, franciának, vagy stb.

Külföldi csapatnak nem lehet szívből szurkolni, hiába is mondják egyesek. Egy valakinek lehet, a sajátodnak. Mert szurkolhatsz a franciáknak, nem fog teljes szívéből átölelni téged a gall-drukker, hiába szurkolsz nekik. Közben itthon nincsenek kint az ablakokban a magyar zászlók, a norvég meccs után sem tombolt az utcán akkora tömeg, csak a kocsmákban. Nem világosodott ki Budapest a görögtüzek fényétől, mint két éve Szarajevó. Pedig ott vagyunk az Eb-n, a mi nemzetünk csapata! A magyar labdarúgó-válogatott. Ezek után nem tudom megérteni azt az embert, aki a németeknek, vagy a franciáknak szurkol magyar nemzetiségűként. Ha a nemzeti csapatról van szó, leszarom magasról Orbán Viktort, Gyurcsány Ferencet, Vona Gábort és az összes többi politikust, oldaltól függetlenül. Mert a pályán az a tizenegy meggypiros mezes futballista (na jó, a kapus nem abban van), bármilyenek is, de a magyar nemzetet képviselik, a hazánkat, az összes magyar embert kivétel nélkül, még akkor is, ha sokan nem tudják elfogadni őket, ha másik csapatnak szurkolnak az eseményen. Hiába nem jutottunk volna ki a régi rendszerben, de ha azt nézzük, hogy korábbi győztesek maradtak le a tornáról, akkor szerintem megsüvegelendő a brigádnak.

Ha pedig valaki ezek után lehülyéz, elküld a francba, annak tudok ajánlani egy-két dolgot. De egy a lényeg a pénteken kezdődő Európa-bajnokság előtt: HAJRÁ, MAGYAROK!!!! RIA-RIA HUNGÁRIA!!!!