Mi tart kint a magyar futballpályákon, vagyis hogyan lettem szurkoló?

Gyakran megkapom azt a kérdést, hogy miért vagyok futballszurkoló, miért járok ki a magyar labdarúgó-mérkőzésekre? Normális választ nem tudok adni, de valahogy meg próbálom leírni, hogy mi az az indok, amiért egy ember még mindig kint van a sportpályákon, és nézi, ahogy azon túlsztárolt játékosok futkároznak a pályán nem igazán dolgozva azért a rengeteg pénzért, amit megkapnak hónapról hónapra.

Hol is kezdjem a történetet. Talán nagyapámra emlékezve aki 1999 januárjában, szinte napra pontosan 20 éve hagyta el az élők sorát. Nem volt olyan családi esemény, amikor Rudi papa ne nézte volna a Ferencváros labdarúgócsapatának aktuális mérkőzését. Mellette apám is rajongott a klubért, így a vitrinből mindig egy felragasztott Fradi-címer nézett vissza rám. Ahogy telt az idő, mindig néztem a meccseket apával és papával, így teljesen belém ivódott a foci és a Fradi szeretete. Nem felejtem el a közös meccsnézéseket, ahogy aztán egy MTK-Fradi örökrangadót papa ölében ülve néztem végig kisgyerekként. Teljesen annak tudatában nőttem fel, hogy a Fradi és a magyar válogatott az a két csapat, amely sosem kap ki, így döbbenten figyeltem tv-ben azt, amikor a jugoszlávok 7-1-re nyertek Budapesten. A 0-5-ös félidő után apa azzal küldött el a másnapi iskola miatt aludni, hogy álmodjak szebb második félidőt a magyaroknak. Hogy az álom mennyire nem válik valóra, az is mutatja, hogy a 10-5-ös fordítás nem jött be. Aztán jött, hogy a Fradi egy Bárányos bombagóllal kapott ki Kispesten, kezdett összetörni az a nézet, amely létrejött bennem az évek során.

Sosem felejtem azt sem, ahogy Pusztadoboson fekete-fehér televízión nézve szurkoltam a braziloknak az 1998-as vb-döntőn, majd végül döbbenten néztem a franciák 3-0-s sikerét. Innentől már teljesen követtem a futball történéseit, sok emlék megmaradt számomra. (és azóta utálom a franciákat!)

Nagyapám halála után is követtem a focit, az iskolában is elkezdtem játszani és kedves angol tanárnőmnek hála nem kerültem be a suli-csapatba még hatodikos koromban. (mondjuk a kosárlabdázni el tudtam menni. Bár abban béna voltam, de egy kerületi ezüstérem a nyakamba kerülhetett, de gimisként pedig 2005-ben IX. kerületi bronzérmes lettem az iskolai csapat tagjaként) Ekkor egy hatalmas negatív széria kezdődött számomra. Osztálytársak elutasítottak, kiközösítettek, szüleim elváltak, egy magántanár pedig teljesen lealázott engem a padlóig, amelynek köszönhetően kezdődött egy 2-3 hónapos kezelés. A végén sosem feledem azt a fogadtatást, amit kaptam: "Te meg mi a francot keresel itt?" 
Az iskolaváltás mellett egy másik közösség segített nekem valamennyire talpra állnom, azt pedig úgy hívják, hogy a Ferencváros tábora. Első meccsemet mégis a Fáy utcában a Vasas-szurkolók közül néztem végig, ahogy a Fradi az NB I-től búcsúzó angyalföldiek otthonában 0-0-s döntetlent játszott. Itt anyámék nem tudták, hogy milyen "szörnyeteget" teremtettek. Még akkoriban éhes voltam bármi focira, hiszen kint voltam egy MTK-Videoton bajnoki- és egy Újpest-Klaksvík UEFA Kupa-meccsen is. De aztán eljött a nagy nap, beléptem az Üllői úti Szentély kapuján, kinéztem egy Ferencváros-Kocaelispor találkozóra, ahol Tököli Attila és Lipcsei Péter vezényletével 4-0-ra nyertek a Zöld Sasok. Ekkor már éreztem, hogy hazataláltam.

Átéltem az első kupadöntőmet 2003-ban, amely nem inkább a 2-1-es Fradi-győzelemről, hanem Szűcs Lajos öngóljáról maradt számomra emlékezetes. 2005 tavaszán pedig megváltottam első bérletemet, majd ősztől már az idegenbeli túrákra is elmentem. Itt haverkodtam össze Maciékkal, akik bevezettek a Fradizmusba, majd a táboron belül olyan barátokra is leltem, mint Roli, akivel a mai napig szoros a barátságunk és nem csak meccsre járunk bandázni. A társaság azóta bővült Árpival, Ábellel, Ákosékkal (bocs, ha valakit nem említek külön). Közösen átvészeltük az NB II veszedelmeit. Barátokra leltem más szurkolótáborokból is, akikkel külföldre is utazom. Az, amit a hétköznapok elvettek tőlem, azokat a futball szeretete és a mérkőzések hangulata visszaadta. Ott nem számított az, hogy milyen ember vagy, milyen a háttered. Ezt legfőképpen első derbimen éltem át, ahol ráestem valakire a gólöröm alatt, az pedig lebaszás helyett átölelt engem. Itt éreztem először, hogy nem vagyok kiközösítve. Utasítottak vissza osztálytársak, lányok, de a Fradi-tábora mindig segítőkezet nyújtott. Nem mondom vannak olyan alakok, akiket bánom, hogy megismertem, de ez alig 10-15 fő a több százból, akikkel eddig összefutottam és megismerkedtem.

Nem egy vereség, nem egyszer gyatra, lélektelen játék láttán azt gondolta az ember, hogy jövő héten már nem jön ki a meccsre. Aztán mégis ott van. Vajon miért? Ilyenkor bármi gondunk is van a hétköznapokban, arra a 4-5 órára, amíg bandázol és szurkolsz a haverokkal, vagy amíg utazol az idegenbeli mérkőzésre és énekelsz a társakkal, nem érdekel semmi. Csak jól érzed magadat. Vannak emberek, akik azt mondják, hogy nem szeretik a focit és inkább elmennek egy szórakozóhelyre bebaszni annyiért, amit mi egy túrára költünk el. De a futballnak köszönhetően számtalan élményben volt már részem, olyan helyekre látogattam el, ahová alapból eszembe sem jutna, mégis számomra életre való emlék. Amikor meccs után átmegyünk Ukrajnába, a számtalan átvirrasztott éjszaka, a reggeli vonatozások, városnézések, kirándulások. És ez szinte minden héten. Amíg mások leisszák magukat a sárga földig (mondjuk van, aki a focimeccsen is :) ) én kirándulgatok és jól érzem magamat. Főleg mikor az idegenbeli túrákra, ha éppen nem kocsival utazunk Árpiékkal, akkor Végel Tomi szervez meg egy programokkal teli kirándulást, amelyen tombolunk a 90-es évek slágereire. (vajon miért lett a válogatott Eb-himnusza a Soho Party szerzeménye?) Közben pedig szurkolsz a csapatodnak több ezer emberrel együtt.

Az érzést nem lehet leírni, hogy milyen. Ha bárki rákérdez a tényre, én a szerelemmel tudnám egy lapon említeni. Ez egy erősebb kötelék, ugyanis kocsit, nőt cserélhetsz, de csapatot sosem. Még ha különböző okok miatt valaki távolabb kerül, az egyszer-egyszer csak visszatér és ugyanúgy szurkol. A csapata - legyen az a Ferencváros, Újpest, Honvéd, Debrecen... - megmarad számára. (azért vannak napraforgók, ún. divatdrukkerek, akik pózolni járnak ki) Szurkolsz, segíted azt, akit szeretsz, azzal aki ártani akar neki. (ellenfél) Az pedig, amikor a hétköznap összegyülemlett feszültséget legálisan kiadhatod a játékvezető, vagy a szemközti sarokban elhelyezkedő ellenfél drukkereinek az segít ahhoz is, hogy hétfőn lenyugodva mehess be a munkahelyedre, iskolába.
Nem tudom, hogy mennyire észszerű ez a magyarázat, de én így tudom összefoglalni, leírni, hogy miért járok futball-meccsre. Remélem nem egy embernek választ ad erre a kérdésre.
Én továbbra is azt tudom elmondani, hogy jóban-rosszban kitartok a Ferencváros és a magyar válogatott mellett. Nem érdekel sem politikus, sem párt, hogy szeressem a csapatomat. Ott voltam most, mikor cégek is beálltak a csapat mögé, ott voltam akkor is, amikor tengődtünk a másodosztályban. Ha pedig rossz a kedvem, mélyen, többek által elutasítva érzem magamat, itt legalább tudom, hogy olyan emberek közé kerülök, ahol nem érdekel senkit, hogy ki vagyok. Ezt jelenti számomra a Ferencváros tábora, ezért örülök, hogy ebbe a közösséghez tartozhatok. És szerintem ugyanígy vélekednek saját házuk táján magukról azon drukkertársaim, akiknek épp lila, piros, vagy vörös-fekete a szívük. Aki meg külsősként nem akarja megismerni ezt a világot józan szemmel, az sosem fogja megérteni, hogy mi tart minket még mai napig kint a stadionokban drágábbnál drágább jegyárak és biztonsági szigorok közepette.

HAJRÁ FRADI, HAJRÁ MAGYARORSZÁG és Mindent bele futballszurkolók! Éljen sokáig a foci és a szurkolók!