Teljesítettük a nagyszombati fradista mesterhármast

Egy nap három meccs, a város három különböző végén. Idő szűke, nagy riválisok, és egy európai kupadöntő. Mindhármon ott voltunk!

Egy nap három helyen lépett fel a Ferencváros több, különböző szakosztálya. Először a kézilabdás lányok léptek pályára a Győri ETO ellen a Papp László Budapest Sportarénában a Magyar Kupa elődöntőjében, majd onnan egy buszos sprint Újpestre, ahol a Derbit tekintettük meg, majd onnan szintén egy kis buszozás a Komjádi-uszodába, ahol a vízilabdások az Eurokupa döntőjében fogadták olasz riválisukat.

Sokat kritizáltam a klubot, de ebben a napban a szurkolók partnerei voltak a vezetők, hogy ez létrejöhessen. De ne vegyük el Végel Tomi érdemeit mielőtt ódákat zengenék az FTC vezetéséről, mert ő izzadt vért azért, hogy időben, rendőri felvezetéssel, különbuszokkal el tudjunk jutni a három helyszínre, ő csapkodta az asztalt, hogy mindez összejöhessen. Köszönjük, Tomi!

Szerencsére Árpi barátunk már előre észrevette a kedvezményes jegyeket a Török Bódog női kézilabda Magyar Kupa-négyesdöntőre, így azokra gyorsan lecsapott, majd Ákos barátunk segítségével, aki éber volt, lett jegyünk a Derbire is. A harmadik pedig a két jegy birtokában összejöhetett, hála a vízilabda-szakosztály kedvességének.

Nos, akkor nézzük hogyan alakult ez a nap:
A mesterhármast két barátommal, Árpival és Rolival teljesítettem, és már fél 12-kor gyülekeztünk a Puskás Ferenc Stadion metrómegálló kijáratánál, ahol kedvenc lángososunknál megejtettük a reggeli-ebéd kombónak számító sajtos-tejfölös lángosunkat. Már mindenhol zöld mezes embereket lehetett látni, még olyanokat is, akik nem a megfelelő csapatnak (a román-barát dácsia etónak) szurkoltak. Én nem tudok szurkolni még nemzetközi szinten sem ennek az etónak, főleg a román szurkolókkal való barátkozások (pogácsa-sütögetés) és a klubelnök nyilatkozata, hogy ők nem a magyar kézilabda érdekeit, hanem a sajátjaikat tartják szem előtt. Nem beszélve arról, hogy több ETO-s futballszurkoló is ellenérzést érez klubjuk kézilabda-szakosztálya iránt. Inkább az azonnali fény és dicsőség, minthogy a jövőt megépítsék. De nagy öröm volt nézni ősszel, ahogy a Háfra Noémi-Faluvégi Dorottya-Márton Gréta hármas kényszerítette térdre a Rába-partiak világsztárjait! Erre mondják, hogy van, amit nem lehet pénzért megvenni, minden másra ott az Audi!

Bár egy kedves ismerősömtől azt a fülest kaptam, hogy az MLSZ kirúgta a TCS-halálbrigádot az eseményekről, de úgy néz ki, hogy a kézilabdásoknak még szükségük van a svájci sapkás elitalakulatra, hiszen bár nagy biztonsági feladatot nem láttak el, de látszott, hogy ott állnak ütésre várva. Bent az arénában gyorsan elfoglaltuk a helyünket. Közel 10000 néző egy belföldi kézilabda eseményen. Még a szervezők se hitték el. Meccs előtt néhány tv-s celeb próbálta rávenni a szurkolókat táncikálásra meg stb-re, amire ők azt mondták, hogy ha ezeket nem csináljuk, nem vagyunk igazi szurkolók. Hogy jönnek ehhez? Kik ők, hogy véleményezzék azt, hogy én, hogyan szurkolok a csapatomnak? Én nem bolondozással szurkolok, hanem ordítva, duzzadó erekkel a nyakamon, vörösre tapsolt kezekkel, hogy meccs végére hangom sincsen, nem pedig, hogy 20 dobbal, síppal, nádihegedűvel kimegyek hangzavart kelteni. Velünk szemben ültek azok, akik az ország több pontjáról érkeztek, hogy láthassák az ETO-t és addig szurkoljanak nekik, amíg még a csúcson vannak. Ott voltak közvetlen mellettük az érdiek, akik a puszipajtásaik a győrieknek. Ők fogékonyak voltak a műsorközlők általi nyomorultságokra. A divatdrukkerek így akarják bizonyítani, hogy ők igenis valódi drukkerek.
Még a meccs előtt koncert is volt, fellépett a Kowalsky meg a Vega. (újpesti érzelmű zenekar a Fradi-meccs, majd a Derbi előtt... remek előjel...)

Térjünk rá a meccsre: bár több emberelőnyt kaptunk, de mezőnyben ezt nem, hogy kompenzálták, de túlfújták a játékvezetők. Még arra is szabaddobást kaptak a nyugati alvégről érkezők, ha senkitől se zavartatva kidobták a labdát. Az pedig már csak dühítő tény volt, hogy a szabályokon is túllépve vezethették a labdát, léphettek akár ötöt-hatot is, arról pedig nem beszélve, amikor nem adták meg azt a büntetőből lőtt gólt, amikor Grimsbö a vonalon túlról húzta ki a labdát. A szövetség mindig arra nyal, amerről több a pénz. Persze, hogy az ETO-t nyomják, a divatdrukkereik, pedig végig sikítoznak és maguk alá vizelnek ettől. Félidőben egy kis összeesésnek is köszönhetően félidőre három góllal ment a Győr, de a második félidőben nagyot küzdött a Fradi, fel is hozta döntetlenre a meccset, a végén pedig a kezünkben volt a győzelem lehetősége, de Nerea Pena lövése a kapufán csattant. Jöhettek a büntetők, amely végén ott szemben örülhettek. De így is büszkék voltunk a csapatra. Megérdemelték volna a lányok, hogy bejussanak a döntőbe, de ez a bronz is szépen csillog.

De nekünk nem volt időnk búslakodni, hiszen máshol volt jelenésünk. Már ott vártak minket a buszok, hogy átvigyenek Újpest-városkapuhoz, ahonnan vonult a Tábor. Amikor Újpesten már a kertek alatt vittek minket, ott sejtettem, hogy nem a gyülekezőponthoz, hanem a stadionhoz visznek minket. Miután megérkeztünk a Barbie-házhoz rögtön bementünk a létesítmény területére. Sajnos a büfé választéka elég gyér volt. Alkoholmentes sör, szendvics nuku, üdítőből is igen kevés. Éljen soká az újpesti vendégszeretet! Már több, mint egy órával a kezdősípszó előtt elfoglaltuk a helyünket a lelátón, szemben velünk egy felirat, amely megmosolyogtatott minket: "25 év büszkeség, 15 év

hűség". Tudjuk, hogy az UVB közel 25 éve alakult, és az általuk kiüldözött csoportra is gondoltak, de nélkülük ez a felirat annyit jelent, hogy Újpesten nem kell mindig hűségesnek lenni a csapatukhoz. Öngól, lilák! :)
A meccsről: közel teltház, végre remek hangulat, füst, görögtűz, őrült hangerő mind a két oldalról és egy sohasem csillapodó örök gyűlölet a két egyesület között. Az első félidőben erős hazai fölény, de a második félidőben a Fradinak volt több lehetősége. Volt egy hülye bíró, három meg nem adott tizenegyes és egy le nem fújt hazaadás. Végeredmény: 0-0.

Mi pedig miközben a szakadó eső után megmaradt tó-méretű pocsolyák között (mit csodálkozunk? Újpest tényleg egy mocsárvidék) próbálunk kimenni a stadionból, igyekeztünk megtalálni a buszunkat, amely a Komjádi-uszodához vitt minket. Már egy kicsit fáradtabban, szomjasabban éhesebben érkeztünk meg a budai oldalra több, mint fél óra buszutat követően, fájós lábbal. Mivel volt jegyünk a kézi-meccsre és a Derbire, így a Busto elleni vízilabda-EK-döntőt ingyen tekinthettük meg a szakosztály akciójának köszönhetően. Rögtön a büfé felé indultunk, de sajnos a tömegben nem jutottam ételhez, de legalább a mosdóban folyadékot tudtam magamhoz venni. Roliék valahogy oda tudtak férkőzni a pulthoz, így tőlük kaptam egy-két falatot. Fent a lelátón pedig csak gyűlt a tömeg, nagyon sokan látogattunk ki a meccsre. Még ott volt a Csubakka-csirke is, aki itt folytatta

tevékenységét, a gyerekek rémisztgetését. Miután elénekeltük a himnuszt, próbáltunk valami szurkolás félét csapni, de alig hallottuk azt, amit lent elkezdtek, így nem sikerült túl jóra. Max az öregek hisztijét lehetett hallani, hogy miért nem ülünk le. (ne a Tábor közepére gyere be b+!) Bár a selejtezőkben már egyszer legyőztük ezt a Milánó mellől érkező csapatot, nem ígérkezett könnyű meccsnek és az olaszokat sosem illik félvállról venni. Az első negyed után 4-2-re vezettünk és ekkor egy nagyobb győzelem képe is felrejlett bennem, de a második játékrész gól nélkülisége már visszahozott a földre, az pedig főképp, mikor az olaszok a folytatásban egyenlítettek. Sikoltozott is az a pár főnyi vendégtábor (olaszoktól nem ez a megszokott). Végül nagy nehezen, de megnyertük a mérkőzést. Bennem annyi keserűség volt, hogy hazai pályán jobb lett volna többel nyerni. De talán a jövő heti visszavágón megtartjuk az egy gólos előnyt és itthon tartjuk a trófeát!

A nap zárásaként még a személyzet nagy örömére betértünk az uszoda alatti, Kásás Tamás által üzemeltetett pizzériába, a Tommy di Napoliba, ahol egy megérdemelt vacsorát fogyasztottunk el a hosszú kemény nap örömére.
Eredményességben annyira nem volt pozitív a nap. Büntetők után fájdalmas vereség a kézilabdán, nem tudtuk legyőzni az Újpestet (szerencsére a Videoton se a Puskás Akadémiát... akarom mondani a Felcsútot) és vízilabdán is csak sovány egy gólos előnyt szereztünk. De ettől függetlenül mi jól éreztük magunkat, hangunk nem volt. Így mehettünk bele az ünnepekbe, hogy családi körben Húsvétoljunk. Hamarosan reméljük lesz egy ugyanilyen napunk, jobb eredményekkel!